Aratás sarlóval

Az emberiség aratószerszáma hosszú ideig a sarló volt, amellyel az aratás nem igényelt különösebb munkaszervezést. Az arató amit learatott, kévébe is kötötte.
A 18–19. századi fejlettebb munkaszervezetben a sarlós arató társaival egy sorban a gabonatábla szélességében haladt. Bal kézzel megfogott egy köteg gabonát és jobb kézzel a földtől mintegy 25–30 cm-re elvágta a szárát, majd letette maga mellé. Átlagosan 2–6 arató után dolgozott egy kötöző, aki szalmakötéllel puszta kézzel vagy kévekötő bottal kévébe kötötte a fogásokból összerakott markokat. A sarlós aratás fejlettebb munkaszervezetében az aratást asszonyok, a kötözést férfiak végezték. Kis parcellákon vagy ott, ahol nem tudták biztosítani a megfelelő munkaerőt, megmaradt a régi forma, a férfiak és nők egyaránt arattak és ki-ki kévébe kötötte, amit levágott.
A sarlós aratás termelékenyebb módja a nyugat Magyarországon elterjedt, széles pengéjű kaszasarlóval folytatott munka volt, melynek során az arató nem fogta meg a szálakat, hanem a tövükre suhintva a földre fektette őket.
A sarlós aratásnál minimális volt a szemveszteség és gyommagvak is ritkán kerültek a tiszta szem közé, de maga a munkafolyamat hosszadalmasabb volt, gyakran a nyár végéig is eltartott. Európában először a 15. században a Németalföldön terjedt el a kaszával való aratás, néhány évtizeddel később a 15. század második felében például már Magyarországon, a Dél-Alföldön is arattak kaszával. A kontinens egész területén azonban csak a 20. század elejére terjedt el ez az aratási mód, mely fokozatosan szorította ki a sarlós aratást, de csak a 19. század második felében a gabonakonjunktúra idején jutott túlsúlyra a Kárpát-medencében. Azonban néhány magasabban fekvő helyen, mint például Erdélyben – még az 1950–1960-as években is sarlóval arattak.